Mielőtt idejöttem, kicsit olvasgattam Indonéziáról, és fedeztem fel a "rubber time" fogalmát, amit mondjuk képlékeny időnek fordítanék, és ez még egy szolid megfogalmazás... A késések, a várakozások, az indirekt válaszok, mind növelik a feszültséget, benünk külföldiekben, míg úgy tűnik, nekik egyáltalán nem jelent problémát a teljes káosz és szervezetlenség. Manapság gyakran tanakodunk rajta, hogy hogy lehetne ezt az egészet mindenki javára fordítani, ahelyett, hogy folyamatosan konfliktusba kerülünk a munkahelyi dolgot miatt, és arra jutottunk, megpróbáljuk nekik felvezetni, hogy gondolják újra ezt az internship programot, csináljanak egy rendes honlapot és leírást. Panaszkodni azért nincs okunk, csodálatos helyen vagyunk, de minden napra akad valami gikszer, vagy kommunikációs probléma. Minden gyakornok mást tudott, mást hallott, néha más elbánásban részesül, mert maga az intézmény se tudja mit kéne velünk kezdeni.Tehát nem tanár és marketing gyakornokok vagyunk, hanem mi magunk vagyunk a tanári gárda, a többiek meg a maketing team. Mintha néha nekünk kéne őket tanítani arra, hogy is lehet szervezetten működni, és hogy kéne egy internship programot csinálni; ezt persze úgy, hogy a hierarchia megmaradjon, hiszen elvileg ők alkalmaznak minket.
Én például nap, mint nap hangsúlyozom, hogy ha nem a campuson, hanem egy külső suliban kell tanítani, ami fél órára van az irodától, akkor nehogymár angkottal (a helyi kisbusz - ez a tömegközlekedés) kelljen mennem egyedül, hanem ahogy a szerződésben is leírták - biztosítják az autót és a sofőrt. Ez viccesen hangzik, hogy sofőr furikáz, de nem olyan egyszerű itt egyedül navigálni magamat. Bár az útvonalat tudom, tényleg olyanok vagyunk, mint egy UFO vagy valami állat a cirkuszből, amikor felszállok a kisbuszra, vagy végigmegyek az utcán, vagy elmegyek kaját venni. Ha még helyivel vagyok, hagyján, de megtapasztaltam, ha egyedül vagyok, akkor néha kiáltoznak, integetnek, ordítanak, megpróbálnak valamit eladni, vagy fotózkodni velem, vagy akármi mást mondanak, amit nem értek. Szóval néha félelmetes egymagamban közlekedni, mert nem tudok az emberekkel beszélni, nem értik az angolt, és nem hagyják abba, amikor látják, hogy egy mukkot sem értesz. De majd hetek múlva meglátjuk mennyire sikerült az oda- és visszautak megszervezése. A fősuli diákjai nagyon aranyosak és segítőkészek, így ha minden kötél szakad, meg lehet őket kérni néha, hogy a cég motorjával vigyenek el.
Szombaton, amikor a marketingesek, és mindenki más dolgozik, nekem szabadnapom van, amit tök jó lenne úgy eltölteni, hogy felfedezem a várost ahol élek, és csatangolok egy kcisit, ahelyett, hogy a házban ülök és gépezek; de amikor legutóbb megpróbáltam egy nagyot sétlni, olyan hülyén éreztem magam, hogy inkább hazakullogtam. Egyrészt mivel egy félig meddig sorompóvallezárt lakónegyedben élek, ezért iszonyatosan meglepődnek, hogy mit keres egy bule (=külföldi) a környéken. Másrészt, ennél külföldibb nem is lehetnék: napszemüveget senki nem hord, de nekem kiég a szemem néklküle, éppen hámlott a fejem az előző heti leégéstől (olyat se láttak még szerintem), és ezek mellé a pink fényképezőgépemet már elő se merem venni. Olyan érzés, mintha idegenként kémkednék privát szférájukban, mert ott csevegnek az utcán, teregetnek, főznek, a gyerekek játszanak; de ahogy megjelenek, síri csend lesz, amíg el nem tűnök a horizontról. Titkon azért kattintottam egy párat, amikor senki se látta... :)
Szóval azért látszik, hogy csodálatos helyen lakom, annyival másabb, mitn a 15-20 percre lévő városközpont, ahol folyamatos a dugó, midnenhol szmog és tömeg van - annak is megvan a hangulata, de nekem jobban bejön a békésebb környezet itt.
A lakónegyedben még hagyján, de egyébként sehol nem gyalogol senki, főleg nem céltalanul, még 10 métert is kocsival vagy robogóval tesznek meg. Így különösen nagy feltűnést lehet kelteni pusztán a sétálással. Ha egy helyivel, például Anggyval közlekedem motorral, tehát abszolút a helyi normákat követve, még akkor is kegyetlenül megbámulnak, így nem hinném, hogy számít az, hogy most turista vagyok-e vagy itt lakom.
Szombaton miután mindenki hazaérkezett munka után, este elmentünk egy étterembe, ahol a nagyfőnök barátjának a fia a masterchef. Elég puccos étterem volt, az itteniekhez képest, gyönyörű volt az étel, és nagyon finom, de ahogy ezt egy puccos étteremben szokás, elég miniatűr adagokat adnak. Matt kipróbálta a fish & chips-et, hogy megnézze, hogy készítik el az otthonától 14.000 kilométerre, és meg volt elégedve az eredménnyel. A chef élt Amerikában, meg más országokban, és elég nagy sztár lehet itthon, mert valami főzőshow keretében körbeutazhatja az Indonéz szigetvilágot a következő hónapokban, 2 hét múlva Jakartában forgat és elvileg ott találkozunk még vele. Ő az első nyugati felfogású laza indonéz, akivel találkoztunk nagyon érdekes volt beszélni eg olyannal, akiven ennyire keverdnek a kultúrák - ide kötik a gyökerei, a nyelve, a családja, mégis hiányzik neki már sokminden a nyugati kultúrákból, amit itt nem lehet megtalálni. Ugyanis Sukabumiban semmit nem lehet csinálni, nincs egy mozi se, és az egész városban nem lehet alkoholt kapni (kivéve ebben az étteremben). Tehát nincsen nagyon kimozdulási lehetőség, de az otthonről hozott piákkal szoktunk néha lazulós estéket tartani, de olyankor is vissza kell kísérnie a lányokat valaki helyinek, mert 9-kor árják a kapukat és elvileg nem mehetünk ki az utcára (hiába egy lakónegyed, és 2 perc a távolság).
Matt, és Gerry a szakács
Hétvégén raftingolás helyett (amit remélem később még megejtünk) Bandung környékére mentünk, hogy megnzzük a fehér krátert (=Kawah Putih), a teaültetvényeket és egy tavat. Korán reggel indultunk, de a forgalom miatt 7 óra volt az odaút, és 6 a visszaút, és mivel mindenki dolgozik szombaton és hétfőn, csak egy napunk volt az egészre... Így a fehér kráter túrát megejtettük, de aztán zuhogni kezdett, így csak éppen megálltunk a teaültetvényeknél, és már indulnunk is kellet haza. Szóval majd máskor jobban átgondoljuk ezeket az egynapos kirándulásokat, nem mondom, hogy nem érte meg, de teljesen lefárasztott a 13-14 óra a kocsiban. De miközben utaztunk megunhatatlan számomra az itteni környezet, holott nem mutat nagy változatosságot: rizsföldek, teaültetvények, viskók, bambuszszerkezetek, hidak, fura alkú hegyek és pálmafák. De nekünk ez már önmagában elég a gyönyörködéshez. A várásoknál sokkal jobban vonzanak a városok közötti kis elhagyatott részek, most itt megpróbálom érzékeltetni a különbséget:
A fehér kráter gyönyörű volt, a víz kénes szagú, néhol meleg, néhol hideg. Tele volt turistával a hely, és a turistáknak duplaannyi belépőt kellett fizetni, mint a helyieknek, ezt a diszkriminációt kikérve magunknak megkértem Anggyt, hogy mondja meg, nem turisták vagyunk, hanem itt lakunk és dolgozunk és ennyi elég volt ahhoz, hogy ne számolják fel a külföldi felárat. :)
A kráternél szintén mi voltunk az egyedüli európaiak, de rengeteg ázsiai turista volt, és egyszerűen letámadtak - minden egyes percben foto-foto, mikor még el se értünk a vízhez. Ahogy beáll valaki a fotóra, gyorsan odajön még 10 ismeretlen ember, és kezdődik elölről a "one more, one more". Nehéz őket ridegen visszautasítani, de a végére már tényleg menekültünk.
Még meg sem érkeztünk, és kezdődik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése