Mikor találtam az interneten egy cikket, ami beszámolt a Jakartától 1 órára levő keramikus faluról, tudtam, hogy egyszer oda kell mennem, és mivel szabadnapom volt csütörtökön és pénteken, elhatároztam, hogy elmegyek, míg a többiek dolgoznak. Amúgy is, a kerámia egy olyan dolog, ami valamilyen szinten mindenkit érdekel, de senkit se annyira, mint engem, legalábbis az ittlévők közül. Szóval úgy gondoltam nekiveselkedem egyedül, és próbáltam információt gyűjteni arról, mégis hogyan keveredhetek oda távolsági busszal. Mivel Indonéziában, mint ahogy már rengetegszer említettem, semmi se szervezett vagy működik gördülékenyen, így természetesen a buszmenetrend, mint olyan nem létezik. Azt se lehet pontosan tudni, honnan megy busz és hová. Így miután kikérdeztem Anggyt, a lakótársamat a buszokról és hasznos indonéz kifejezésekről, úgy döntöttem nekivágok a kalandnak, és ha legrosszabb esetben elakadok útközben, lesz kit felhívnom, hogy segítsen. Akármennyire is zavarbaejtő, de tény, hogy ő még a szomszéd szigetekre is eljönne értem, ha bajban lennék. Aztán valahogy hajnalban mégis felkelt, és közölte, hogy velem jön, mert nem hitt benne, hogy odajutok egyedül, amúgy is átvágják a külföldieket néha, és olyan bizonytalanok a buszok. Na meg érdekelte a hely is, az itteniek egy része nem is hallott róla, de el tudom képzelni, hogy hallottak már róla, csak nem csillan fel úgy a szemük, mint nekem, amikor meghallják, hogy kerámiás falu.
Már az út első harmadán rájöttem, hogy bár egyedül akartam megtenni ezta túrát, mégis jó, hogy velemjött, hiszen már az első buszon 20 perces beszélgetése és faggatózást követően kiderült, hogy nincs is onnan busz, ahol la akartunk szállni, és el kell mennünk egy nagyobb város szélébe, hogy onnan menjünk felfelé Pleredbe. Ahogy leszálltunk a távolsági buszról, sétáltunk egy utcányit, és egy (természetesen) felirat nélküli kisbusz vitt minket tovább. Leszálltunk ott, ahol javasolták, és bár az indonézek ódzkodnak a sétától, mégis azt javasoltam gyalogoljunk egy kicsit. Megérte, hiszen lassan előbukkantak a kis boltok a főúton.
Itt szárítják az óriáskaspókat
Az első bolt csiricsáré kis szobrokkal.
Bár ez is tömeggyártással készült, de egészen tetszett. Fellógatható eper / szőlő kaspó.
És itt esett le az állam. Mi lesz a natúr terrakotta vázákból?!
Ennek a következő boltnak a portékája inkább közelített az izlésemhez...
Angry Birds persely tömeggyártás. Festésre várva...
Ez a kis sámli tényleg tetszett - a háttérben pedig az elcsúfítótt vázák láthatóak - életemben nem láttam ennyire rossz szín- és mintakombinációkat. De hát ezt rendelte Kína vagy Korea, és viszik, mint a cukrot.
Mivel olvastam cikkeket a faluról (megtaláltam két indonéz keramikus blogját, akik írtak a faluról, és mindketten készségesen visszaírtak, amikor említettem, hogy én is Pleredbe készülök. Bár sokat nem segítettek abban, hogy merre menjek, kit és mit keressek, szóval ezt magamnak kellett érzésből...) ezért tudtam, hogy a műhelyek nem a főúton, hanem a boltok mögött pár utcával lejjebb helyezkednek el.
Bátortalanul bekukkantottam annak a csak féig izléstelennek látszó boltocska mögé, ahol a sámli volt, és Angy tolmácsolásának segítségével tudattam szándékomat, hogy szeretném megnézni, hogyan készítik a dolgokat, és beljebb invitáltak. Nem volt sok kertelés, rögtön mondták, hogy próbáljam ki, és iszonyú boldog voltam, holott a korongozás még otthon, az elektromos koronggal se a kedvencem vagy az erősségem, de nagyon volt kedvem kipróbálni ezt a kézikorongot. Érdekes, hogy nálunk a nem elektromos korong is lábhajtású, de valahogy ők szeretnek a földhöz közel lenni bizonyos tevékenységek során (pl. evés, vécézés stb.)... Bal kézzel kellett magam felé hajtani és azt a kezet teljesen szárazon tartani, hogy ne csússzon miközben forgatom. A másik kézben egy nedves papírdarabbal formázták az agyakot, persze én makacskodtam, hogy nekem kézzel jobban meg meg a másik irányba, meg persze nem értettem a tanácsaikat, úgyhogy bénáztam egy kicsit. Közben oldalra sandítva észrevettem, hogy a mellettem ülő elég idős néni (úgy tűnik az idősebbek már nem is hordanak hijabot, csak kendőt megkötve) másfél perc alatt dobja össze a képen látható kis virágcserepeket, amelyek bár ha közelről megnézném biztos nem teljesen szimmetrikusak, de nekem elég profinak tűntek. Míg én szerencsétlenkedtem, összedobott legalább ötöt. Nagyon már az agyagjuk, puhább, sárszerűbb, tele van mindenféle izével, és emiatt (vagy más miatt?) úgy tűnik nem is számít annyira, ha levegős marad, mintha porózusabb lenne, nem olyan tömör, mint a mienk, így amúgy is "lélegzik". De nem akarok itt okoskodni, igazából nem nagyon értek az agyagozás elméleti részéhez...A kész termékeket egy kicsi fatüzeléses kemencével éMinden nap délután égetnek.
Az első tapintások
Eleinte nem tudtam mit kezdjek a kézihajtású koronggal.
Az agyagozás öröme
"Kolléganőmmel"
Hány darab lehet?
A néni, aki a szívébe zárt, és prübált megtanítani a praktikáira. Itt látható ahogy a nedves papírdarabbal dolgozik.
Küszködöm vele.
És bár az időbeli kvótát nem hoztam - kész a hamutál.
A koreai főgóré - neki dolgoznak a nénik.
Folyik a munka - 100 db egy nap / fő, 500 Ft-nak megfelelő napi bérért.
Száradnak
Raktár
Cserép-szemét
A csipet-csapat. Durva, hogy ezekhez az emberekhez képest mekkora góliát vagyok...
Itt készülnek az óriáskaspók a sötétben. Ezt ügyesen lábbal forgatja.
Olcsó autófestéket / zománcfestéket használnak.
Ezen az első helyen nagyon odavoltak értem, még teára és kajára is meginvitáltak, amíg Anggy imádkozott, bevetettem az összes testbeszédet és indonéztudást amit tudtam, és egészen jól elbeszélgettünk. Mikor Anggy visszajött, elmesélték neki, milyen fantasztikus vagyok, mert még egy nyugati se piszkolta össze magát náluk, és én meg milyen mocskos lettem az első perctől kezdve, és nem zavart. (Hát persze, hogy nem, hozzá vagyok szokva.:)
Mikor elköszöntem tőlük, továbbálltunk, hogy más műhelyeket és módszereket is megszemléljünk, de a többi helyen senki nem invtált, hogy próbáljam ki, és a többi helyen nem nők, hanem férfiak dolgoztak.
Az egyik legrégibb workshop bejáratánál "Mustika Benda historic workshop"
Óriások
Így égetik a kerámiát.
Ez egy egyszemélyes műhely volt, ugyanazokkal a vázákkal volt tele az egész műhely, Koreának megy a megrendelés, és Kína is megrendelője immár 12 éve.
Így készülnek az eper perselyek vagy kaspók - belenyomják a gipszformába, aztán összeteszik. Egy kis választási kampány a bambuszoszlopon... (Megjegyzés: ugyanazon a napon van a választás néluk, mint otthon, úgyhogy nagyon megy a kampány midnenhol.)
Eprek és Angry birds
Félkész eprek
És így szűnik meg az agyag szépsége... Hello Kittyk és nemtudommik.
Falubeli akrobaták. :)
Egy másik műhely, ahol rendületlen vágják a csillagokat.
Egész szépek az összes többihez képest - ezért a fotó.
Csili-vili vázák tömeggyártása
Összességében remek napot tölöttem Pleredben, az Anjun és a Lio falut érintve, rengeteg mindent láttam és tanultam. Egy részről szomorú, hogy míg nekem az agyagozás a kreativitást, szabadságot és valamilyen flow-élményt jelent, addig ők szerintem életükben nem használták az agyagot önkifejezésre, csak mindennapi munkaeszköz számukra. Nem tudom lázba hozná-e őket egy másféle, kreativitást ösztönző műhely, ahol mindent használhatnának. Az is szomorú, hogy ezen a gyönyörű békés helyen, közel a természethez, a földből dolgoznak, fillérekért, és a végeredmény igazán izléstelen, tucat-váza lesz, amit majd Kínában olcsón, de így is az előállítás 10xes áráért megvehetnek; tehát, hogy az ott természetesen előforduló agyag / sártömbökből valami elképesztően kommersz és tömegesen fogyasztható lesz. Mindezek ellenére visszamennék, és tudnék ott napokat, sőt heteket eltölteni, mert az általam felsorolt negatívumok ellenére békésnek, boldognak és kiegyensúlyozottnak tűntek, befogadóak voltak, és nem tűntek fásultnak (amit igazán csodálok, hiszen szinte futószalag munkájuk van, csak a környezet sokkal jobb, mint eg kínai gyár). Igazán kellemes érzés öntött el, különösen az első helyen, ahol pár pillanatig együtt "dolgoztam" az ottaniakkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése