Az odajutás is bonyolult volt, fel akartak rakni egy Bandungba (teljesen másik irány) induló buszra, mondván, hogy csak onnan lehet továbbjutni Jakartába, ami teljes kamu volt, és még úgy is félrevezetnek, hogy velünk volt Tira, aki jól beszél indonézül, és kis jóindulattal helyinek néz ki. Végre nagy nehezen felkerültönk a jakartába induló buszra, ahol felárat fizettünk a légkondiért, ami a felragasztózott miniventillátorokkal volt egyenlő.
4-5 óra után megérkeztünk Jakartába, ami hatalmas, és végig taxival jártunk, mert ötletünk se volt, hogy működika tömegközlekedés, és a taxik részben átvették az angkotok szerepét. Nagy nehezen ( a taxis természetesen tett egy-két kitérőt) megtaláltuk a hostelt, és kis pihenő után bevetettük magunkat az éjszakai élet legforgalmasabb utcájába, hiszen azért jöttünk, hogy legyen egy kis társasági élet Sukabumihoz képest, ahol tényleg sehova nem lehet menni esténként, esetleg karaoke bárba, de azt még nem próbáltuk. Az első este egy ír sörözőben kötöttünk ki, ahol rengeteg külföldi volt, jó élőzene, drága italok, és shemaleek. A furcsa az, hogy ezek a shemale-ek flörtölni jönnek a félméteres platform magassarkúikban és flitteres miniruhában, és a férfiaknak tetszik! Fotóim sajnos nincsenek a helyről. Aztán egy helyi klubban kötöttünk ki, ami tömve volt, a zene az andonéz dangutnak valami mégtechnósabb változatához hasonlított, mint amit az aerobicon szoktak betenni.
Ezek után még megpróbálkoztunk egy messzebb eső híres szórakozóhellyel, de drága volt a belépő, így a pénzünk egy részét inkább a szomszéd Burger Kingben költöttük el. Az este legviccesebb pontja pedig az volt, amikor az előbb említett szórakozóhelyen a szekusok elkobozták Réka almáját. Egész hétvégén csak Pizza Hut szeleteket ettem, örültem egy kicsit másnak, mint az itteni street food. A komikus viszont az, hogy míg egy szelet pizza 28 ezer rupiah volt, addig haza Jakartából a távolsági busszal 18 ezerért mentünk. Nagyon drága Jakarta, akár az étel-italt, vagy közelekedést nézzük.
Másnap aztán kitört rajtam valami magas láz és izomfájdalom, nem bírtam megmozdulni egy napig, így igazán kihasználtam a hostelbe fektetett pénzt, de sajnos nem sokat láttam Jakartából, és a második esti buliból is kimaradtam. Másnapra jobban lettem, így megszűnt az az erős gyanúm és félelmem, hogy sikerült összeszednem a Dengue-lázat. Járkáltunka városban, Matt végre vett magának egy gitárt, ittunk egy kávét (az első kávém itt, mert sajnos minden instant és nem adnak tejet hozzá, így eddig kerültem.) A kávézóban úgy főztéka teát és a kávét, mintha valami ké mialaborban vagy a Breaking Badben lennénk...
Jakarta után egészen felemelő volt visszatérni Sukabumiba, ahol sokkal ritkábban vágnak át, már ismernek a környéken, tudjuk, hogy működik a tömegközlekedés, és nem kell vagyonokat fizetni egy ebédért. Megerősödtem abban az elképzelésemben, hogy nekem inkább itt kisebb városokban vidéken kell keresnem a szépséget és az egzotikumot, sokkal jobban érzem magam itt, annak ellenére, hogy a fővárosban laktam egész életemben.
Most visszaugrok egyet, Jakarta előtt, még csütörtökön meghívtak minket valami gyűlésre / konferenciára, amit a polgármester meg a helyi nagy emberek tartottak, de indonézül volt minden beszéd, így semmit sem értettünk, gyakorlatilag az ingyenkaja miatt volt érdemes elmenni és vágtunk jó képet a dologhoz. Ez is az iskola marketingjének a része volt, hogy megmutassák a városvezetés előtt, mennyire menők, hogy külföldiek is "tanulnak" náluk. Előszeretettel hangoztatják, hogy a főiskola diákjai vagyunk, hogy ezzel is építsék az imidzset és motiválják a diákokat arra, hogy jelentkezzenek, hiszen ilyen meg olyan multikulturális internacionális közegben lehet tanulni. Szóval semmi szerepünk nem volt az egész konferenciában, de azért kezet ráztunk a polgármesterrel, ami elég volt ahhoz, hogy a helyi újság címlapjára kerüljünk. a nevemet természetes itt is elrontották, ugyanúgy mint a molinón, de már kezdem megszokni, hogy számukra csak a keresztnevem létezik...
A másik, ennél ijesztőbb dolog, ami arra mutat, hogy helyi hírességek vagyunk, hogy a távolsági buszon Jakartából hazajövet az utasok közül többen tudták, hogy pontosan hol lakunk Sukabumiban. Amikor Matt megkérte, hogy álljanak meg a rendőrségnél, akkor hevesen bólogattak, hogy "tudjuk, tudjuk, Kadudampit". Ez azóta többször is előfordult, például amikor motorostaxit (ojeg) akarok elcsíoni, vagy a helyi tömegközlekedéssel megyek, már nem is kell mondani merre menjen, vagy hol szeretnék kiszállni, már tudják maguktól.
A tanítás jól megy, végül úgy alakult, hogy fixen csak három csoportom van, az iszlám iskolában a tanárok - csupa 30 feletti férfi, a főiskola személyzete: tanárok, TO-s néni, és egy helyi középiskola 10.-11. osztályos tanulói heti kétszer. A fiatalok egészen mások, mint otthon. Féltem, hogy fegyelmeznem kell, mert az otthon se az erősségem, vagy legalábbis nem szívesen csinálom, de nagyon lelkesek, motiváltak és tisztelettudóak. A Japán és a Korea mánia minden diákot átjár, egymással japánul beszélnek, ami néha nem jön rosszul, mert azt még mindig jobban megrtem, mintha indonézül, vagy szundanézül beszélnének. Egyik csoport sem tud arról leszokni, hogy néhányszor egymást kérdezgessék vagy beszélgessenek indonézül, ami egészen frusztráló, mert tényleg ötletem sincs ilyenkor miről beszélnek. Az iszlám iskolában a nagyon szigorúan kell vennem az öltözetet mindig, a többi órára lehet könnyedebben venni; abban lehetek, amiben szeretnék, csak legyen kicsit elegánsabb, és legyen túl rövid / kivágott. A kis középiskolásokat tanítani hálás feladat, tényleg úgy érzem, hogy segítek nekik, és ők is úgy tűnik, hogy szeretnek és elfogadnak - ezt onnan lehet megállapítani, hogy a tiszteletük jeléül, amikor köszönnek, meghajolnak és a homlokukhoz érintik a kezemet. Eleinte furcsa volt, de kezdem megszokni. A férfiak közül néhányan kezet fognak, a vallásosabbak viszont nem érintkezhetnek nővel, tehát ilyenkor össze kell tenni a kezemet, mintha imádkoznék, és finoman meghajolni, ez az udvarias és ávolságtartó formája a köszönésnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése