Apró bosszúságok és örömök

Le vagyok kicsit maradva a hétvégi kalandokról való beszámolókkal, 3 hétvége is eltelt azóta, voltam Ujung Gentengen, ami innen 5 órára egy szép strand a teknősökkel; utána Bandungban voltam egyedül, a couchsurfing nyújtotta lehetőségeket kihasználva, aztán Tira családjánál, utána egy nappal pedig már mentünk is repülővel Balira, mert kaptunk 6 nap szabadságot, azzal a felttellel, ha megtartjuk az óráinkat egy másik időpontba. Ezt igyekeztünk lelkiismeretesen meg is csinálni, de az eheti bosszankodás azzal kezdődött, hogy hétfőn Balin, amikor legnagyobb békében, ám kicsit melankolikusan iszogattuk mango juiceunkat, arra gondolva, hogy pár óra múlva elválunk a többiektől, Rékától, Mattől és Tuulitól, akik a három hetes szabadságokat Ubudban folytatják, mi pedig visszamegyünk Sukabumiba (illetve először Bandungba, ott van a legközelebbi reptér); érkezett az sms a cég titkárnőjétől, hogy amúgy kedden és szerdán munkaszüneti nap van. Amit év elejéől kezdve legalább tudtak, és eszükbe nem jutott szólni, amikor a szabadnapokról beszéltünk, vagy amikor foglaltuk a repjegyet, vagy amikor kérdezgették, mikor jövünk vissza. Még a diákjaim is szemrebbenél nelkül azt mondták, hogy igen, jövő kedden találkozunk, amikor ez nem is lehetséges. Nem mondom, hogy rossz dolgunk van, sőt, hiszen 5-en együtt tölthettünk 6 csodálatos napot Balin, mégis a tudat, hogy ez 10 nap is lehetett volna, ha tudnak kommunikálni velünk, és a repjegy is olcsóbb lehetett volna, ha későbbi napra foglaljuk. A végén az lett, hogy Tira vett egy új repülőjegyet és maradt, így az ötösfogat háromfelé vált, ugyanis én hazajöttem a hétfő esti járattal. Nem voltam jó hangulatban emiatt, és bár megbékéltem a gondolattal, hogy visszajövünk Sukabumiba, de a többesszám a lényeg, mivel Tira nélkül egyedüli gyakornokként, úgy, hogy egy azaz egy óra miatt jöttem haza, úgy sejtettem nem lesz túl mozgalmas és érdekes a hetem. A hazaút eléggé parásra sikerült, bár taxival a reptérről a buszterminálra siettem, nem volt több busz Sukabumiba, így jobb híján Cianjurig mentem, teli busszal, éjfél körül, onnan pedig éjszakai angkottal kellett továbbmenni, 12 férfi, koromsötét, kihalt utak... És lerobbant az angkot. De lakótársam Anggy hősiesen megmentett, eljött értem motorral valami olyan helyre aminkek a nevér életemben nem hallottam, és pont fél perccel azelőtt, hogy a telefonom töltöttség hiányában kikapcsolt volna. De a stresszes és rossz hangulatú hétfő este után kedden elmentünk keresni valami ebédelésre alkalmas ismeretlen helyet, és meg is találtuk a tökéletes ebédhelyet, ahol csak mi voltunk a csendes munkaszüneti napon. Bambuszből tákolt kis étkezde, sate (nyársra húzott csirke és marhahús földimogyorószószban), és hamisítatlan jávai panoráma. 

Másnap elmentünk az itteni vízividámparkba, ami azokhoz képest, amikben eddig jártam, egyáltalán nem volt nagy szám, de nem is vártam olyan sokat Sukabumitól, inkább azért akartam menni, hogy kicsit feküdjek a napom, olvassak, ússzak, és ne a szobámban kuksoljak. Napózóágyak egyáltalán nem voltak, hiszen az indonézek úgy kerülik a napot, mint a tüzet, nehogy lebarnuljanak. Tilos a bikini, így életlemben először pólóban és rövidgatyában pancsoltam, nekem is takarnom kellett magamat, ahogy az összes többi muszlim nőnek. a csúszdák gatyában és pólóban egyáltalán nem csúsznak, úgyhogy amiket ki is próbáltam, azokon gyök kettővel értem le, és utólag értékelve kihagyhattam volna, mert a második csúszdán, amit kipróbáltam felszakadt a Balin szerzett könyöksérülésem (lásd: Bali blog poszt), elég csúnyán vérzett, lekezelték, de utána nem mehettem vissza a klóros medencébe. Így is mindenki duplán megbámult a seb miatt. Aztán amíg Angy nem volt ott, leült mellém egy szumátrai férfi, és 10 percig (!!) beszélgettem vele. Úgy éreztem egy idege nem fejlődik az indonéz szókincsem, de íme egy ellenpéda: egy hónapja nem gondoltam volna, hogy képes vagyok megérteni a kérdéseiket, és úgy-ahogy válaszolni rá.

Csütörtökön tanítai voltam a középiskolában, ahova kijárok heti kétszer angol különórát tartani. Nagyon aranyosak voltak a diákok, mostanában fixen szokott ugyanaz a 8-10 ember járni, rengeteg lány és egy fiú, és már azzal köszöntöttek, hogy mennyire hiányoztam nekik. Pénteken valami vizsga miatt zárva volt az iskola, viszont nagyon nem szerették volna, hogy elmaradjon az óra, ezért azt javasolták ebédeljünk valahol együtt, és ott tratsuk meg az órát. Természetesen rábólintottam, mert nagyon megható volt, hogy velem akarnak lógni a szabadnapukon; de sajos végül nem jött össze különböző okok miatt. Az iroda alkalmazottjána, aki takarító, vagy mindenes, ő van megbízva azzal, hogy elvigyen és értem jöjjön a külső helyszínekre ahol tanítok. OB-nak hívják, ami az officeboy rövidítése, és szegényeknek senki nem tudja a rendes nevét. Az én szememben ez elég középkori és udvariatlan, úgyhogy kiderítettem, hogy az engem furikázó férfinak Lili a neve. Szóval Lili elkésett, én pedig 5 perccel hamarabb befejeztem a duplaórát, mert majd leestek a székről, azzal a szándékkal, hogy amíg megérkezik, gyorsan elmegyek a szembelévő fruit juice bárba, és veszek maganak valamit amitől visszatér az energiám. Sajnos zárva volt, így majdnem elaludtam amíg vártam rá. Aztán azzal együtt, hogy sose beszélünk egy szót se, mert ha megszólal nem értem mit mond, és nem beszél kicsit se angolul, mintha megérezte volna a vágyamat, és hazafelé szó nélkül vett egy éles jobbkanyart, leparkolt egy juice barhoz, és meghívott egy kiwi juicara. Hihetetlen volt, mintha tudta volna, hogy pont erre vágyom. Aztán a kalandos, szűk és kihalt úton vitt haza, amit nagyon szeretek. Borongós idő volt, de tiszta, alkonyodott, és gyönyörűen látszottak a vulkán körvonalai, közben a juicet szürcsölgettem a motoron, szóval egészem píszes hangulatban voltam, amit csak az rontott el amikor csak fogta és elhajította a műanyagpoharat a gyönyörő természet közepébe. De mindannyian ilyenek, csak úgy záporozik ki a szemét a kocsikből az utakra, és gyűlik gyűlik. De mégis egy kis falusi ház vagy rizsföld mellé miért? Ettől függetlenül ez az apró kedvesség bearanyozta a napomat.

Íme a videó a hazaút egy kis szakaszáról, kakassal, mindennel.  

Az időről: az esős évszak nem akar véget érni, sőt mintha most fle is erősödött volna, folyamatosan borult, napközben esik sokat, este pedig hűvös. Ennek ellére eddig megúsztam esernyő néékül, maguk az indonézek is olyanok, hogy nem mennek ki esőben, mintha fenének tőle, vagy mintha nem is egy olyan országban élnének, ahol 6 hónapig szinte minden nap esik. Lehet, hogy ezért olyan pontatlanok és késősek, mert az eső miatt képesek bármilyen utat vagy tevékenységet félbeszakítani vagy elhalasztani. Például amikor a tengerparton voltunk, és farkas éhesek nem akartak átmenni még a szomszéd étkezdébe se az eső miatt. Különös, hogy egy trópusi szigeten élnek, és mégsem különösen eső- és óceán-barátok. 

Bár a blogot kicsit elhanyagoltam, a Picasat sokat frissítem!
https://picasaweb.google.com/114198963218612622828/INDONESIA?authkey=Gv1sRgCMmL85mgjJmW2wE