csazs: Malangi meló

Mikor ezt a posztot írom, most már igazából negyedik hetemet töltöm itt, és gondoltam egy kicsit írok arról is mit csinálok az „unalmas” hétköznapokban itt Kelet-Jáván. a második gyakornokságom is egy nyelviskolánál van, de ég és föld az előző munkahellyel: szervezettek, van teljes munkaidős 12 főből álló tanári gárdájuk, akiktől tudok tanulni, van mindenféle friss, indonéz diákokra szabott, Oxford által kiadott tananyaguk, felszerelt irodájuk és tantermeik. Míg Tirával együtt mi heti 12 órát tartottunk, addig több, mint heti 40 óra van, pár külsős helyszínnel, de többnyire a nyelviskolában.

Az iroda

A tanári szoba

Be van osztva az időm, minden hétre van egy órarendem, és az a feladatom, hogy ahova be vagyok osztva órára, ott konzultáljak a tanárral, aki viszi a csoportot, és segítsek tanítani. Ezt ők úgy hívják team-teaching. Szóval igazából nem nagy a felelősség, mert az óratervet ők csinálják, ők találják ki a különböző feladatokat és játékokat, nekem csak elmondják, mit szántak nekem, elmagyarázzák mit kéne csinálni, és én akkor levezetem azokat a feladatokat, vagy megtanítok új szókincset, vagy nyelvtant. Értékelendő, hogy itt hiába van könyvük a tanároknak, amiből dolgozhatnak és haladhatnak óráról órára, mégis mindig belecsempésznek egy-két interaktív játékos feladatot, amire külön készülnek. Általában egyébként ezeket szánják nekem, hogy vezessem le, és hálás feladat, szokták élvezni. Mostanra már rengetek csoportban voltam, rengeteg diákkal, itt 5 évesektől kezdve 40-esekig minden korosztály és szint megfordul, van elementary, intermediate, adult és conversation class.

Kisiskolások - kezdő csoport

Már elég sok diákkal találkoztam, általában nagyon félénkek a bemutatkozó alkalommal, alig mernek kérdezni, kivétel egy-két bátor embert, aki ilyenkor ahelyett, hogy a kultúrámról vagy az országomról kérdeznének, a facebook nevemről, a telefonszámomról vagy a kapcsolati státuszomról érdeklődnek. Most tapasztaltam először milyen egy óra kicsikkel, akik ráadásul kezdők, és nagyon sok türelem és szenvedély kell ahhoz, hogy érdekesen tudj tanítani 4 melléknevet 1 órán át, több új dolgot nem nagyon fogadnak be. Míg nekem vontatottnak és erőltetettnek tűnik, és unom is igazából, addig nekik marha nagy kihívás a lelassított lebutított beszédemet is megérteni, ezért rá kell állni arra a gondolkodásmódra, hogy ők vajon mit élhetnek át azalatt amíg te tanítasz. Sokszor vissza kell kérdezni, mert bólogatnak, hogy értik, de igazából nem is, csak félénkek megmondani, hogy nem. A nagyobbak, egyetemista korúak is félénkek hozzám szólni, néha legalább annyira, mint a kicsik, és sokszor indonézül beszélnek, hátha a mindkét nyelven beszélő tanáruk lefordítja helyettük.

Ezen felül az én felelősségem, hogy egy órás tanórákat tartsak a nem tanár személyzetnek - a mindenesnek, a marketingesnek, a takarítónak és az adminisztrátor lányoknak. Nagyon rendesek, amúgy is, mint a különleges külföldi gyakornokot a tenyerükön hordoznak, minden nap többször hoznak nekem snackeket, teát, édességet, ebédet és / vagy vacsorát. Sőt, ahogy már említettem örömüket lelik az étvágyamban, úgyhogy néha úgy érzem mintha én lennék a hízlalás időszakában levő sertés.

Az egyik legérdekesebb élményem még itt a Lia World Book Day volt, ami egy egész napos eseményt fed, ahol a diákok bemutathatták kedvenc könyvüket, annak történését, és szereplőit. Így sorra vonultak fel a csoportok a színpadra, a körülbelül 5 perces kis előadásaikkal. Olyan is volt, ami én is ismertem: Piroska és a farkas, Alíz csodaországban, Twilight vagy a Hunger Games, de sok indonéz regényt, vagy tradicionális történetet is bemutattak. Sajnos azt tapasztalom, elég keveset olvasnak az indonézek, nem látni őket se zenét hallgatni se olvasni a szabadban, vagy buszon, vagy munkában. Ezen az eseményen a tanároknak is be kellett öltöznie, úgyhogy a hajszínemet és itteni ruháimat kihasználva én Katniss Everdeenként, a Hunger Games főhőseként feszítettem. A jelmez elég jól sikerült, a biztonsági őr csinált nekem bambuszból íjat és nyilat, kaptam kölcsönbe katonai bakancsot és dzsekit, úgyhogy az eredmény igen élethű lett a filmbeli karakterhez. Jól is kellett, hogy kinézzek, hiszen az egész eseménynek, mint az egyetlen és megismételhetetlen bulé, én voltam a konferansziéja, úgyhogy beolvastam a programokat, meg kommentáltam az előadásokat és levezettem a kvízt.

Én Katnissként, és Zakiy Jacob Blackként :D Ő az egyetlen férfi tanár...

A bambuszíj és Mr. Rizal, a tündéri mindenes

Ms. Elin és én, a konferansziék

A legviccesebb előadás - indonéz fiúkák, tradicionális női ruhába öltözve sminkben.

Ms. Amellel, Winetou testvérével

A tanári gárda

A múlt héten pedig többször ellátogattam egy külsős órára, ahol több dohánygyár, vagy leginkább dohány-laboratórium fekszik egymás mellett, szépen gondozott zöld területen másfél, két órára Malangtól északra. Szinte olyan érzés odamenni, mint a Facebook-faluba, egy külön kis világuk van és hármas security checken és mindenféle adminisztráción kell átesni, mire az ember végre bejuthat. Az egyik órára a dohányfeldolgozón át kellett menni, így életemben először megcsapott a dohány iszonyatosan tömény illata. Egyébként meg olyan, mintha valami szupertitkos laborban járnék, kémcsövekkel, műszerekkel, és köpenyes emberekkel.

A munkahelyen általában nagyon jó a hangulat, folyamatosan megy a viccelődés. Beletelt egy kis időben mire megszoktam a csipkelődős humorukat, és még most is megesik párszor, hogy valamit komolynan veszek, ami vicc, de ez fordítva is előfordul. Így tanulunk egymás kultúrájáról. Van, hogy angolul beszélnek, de sokszor csak ülök a hatalmas indonéz hangzavarban, és nem tudom min nevetnek annyira, de lusta vagyok folyamatosan kérdezgetni, hogy "mit mondott? Mi történik?" úgyhogy sokszor érezhető, hogy nem vagyunk még úgy összeszokva, mint ők egymással. Ami egyébként sok mindennek köszönhető, de részben annak is, hogy igyekeznek egymás családját, hátterét megismerni úgy, hogy havonta valakinél összegyűlnek, aki vendégül látja őket, és hatalmas lakoma keretében együtt vannak, és hozzák a gyerekeiket és férjeiket (mivel a legtöbb tanár nőnemű, házas és gyerekes). Mlt hónapban az egyik fő-tanárnál Ms. Iránál volt az összejövetel, ma pedig a mi házunkban. Én a cég főnökénél vagyok, akinek a férje az egész nyelviskola alapítói között van, így nekik van mit a tejbe aprítani. Ehhez tartva magukat nem aprózták el az összejövetelt, hívtak egy szintetizátoros fazont, mivel az itteni kikapcsolódás és erszdelahajam mulatság legnépszerűbb formája a karaoke. Így a tanárok bártan énekelhették a legnyálasabb és legborzasztóbb retro indonéz dalokat. Szerencsére én kibújhattam a megmérettetés alól, mert a szintisnek egy olyan dal se volt az egyébként nem szűkös repertoárjában, amit ismertem volna. Ajánlgatta Celine Diont, de kénytelen voltam visszautasítani...

Az első összejövetel Ms. Iranal

Indonéz terülj-terülj. Na ez biztos hiányozni fog!

Nem igazán ebbe a posztba illik, de megjegyezném, hogy a szülinapomon hazai ízekkel kényeztettem magam: café latte és tiramisu volt az ünnepi menü a Java Dancer Caféban, ahova a főnököm lánya, Tika és neki a két és fél éves fia, Sefa kísért el, és hát tündéri, ahogy ez a kisfiú a bolognait eszi. Egyébként Auntie Anna-Sophienak hív, szóval legalább nem spórolja le a nevemet, mint egyesek, akik több találkozás után se képesek feldolgozni, hogy egyben van, ez a kisfiú mégis mindig emlékszik. Egyébként egyre viccesebb verziói mondja a nevemnek, mostanában valami Ana-Csópi féleségnek hív.