csazs: Hétvége délen: Balekambang, Kundang Merak, Sedangbiru, Sempu és Goa Cina

Itt most hagyom, hogy inkább a képek beszéljenek, csak az odakerülésemről ejtk pár szót. Szóval szerettem volna meglátogatni minél több strandot délen, mivel itt Jáván az a jó, hogy gyönyörűek, tiszták, és alig van rajtuk valaki. Főleg Nyugat-Jáván tapasztaltuk ezt, de keleten is ilyesmire számítottam. Sok ember megy le délre, csak egy napra az itteni nagyvárosokból, Malangból 2 óra leruccanni. Végül a lakatlan szigeten sátrazós tervem befuccsolt, de így is a lehet legtöbbet kihoztam a hétvégéből. Szombaton egy csouchsurfingen megismert malangi sráccal találkoztam, illetve az unokatesójával és a francia surferrel, aki épp az indonéz srácnál lakott. Négyen voltunk, tehát két motorral vettük irányba elsőként a Balekambang névre hallgató strandot. Míg a srácok nagy Honda motoron feszítettek, addig mi lányok egy kisebb automata robogón repesztettünk dél felé, de nem volt csalódás, mivel a lány, Maya nagyon jól és tempósan vezetett néhányszor majdnem lerepült a menetszéltől a túlméretezett sisak a fejemről.

Ahogy odaértünk, kezdtem megismerni a francia srác történetét, aki úgy mesélte, hogy otthonából Oroszországon keresztül Kínáig stoppolt, aztán megnézte a Délklet-Ázsiai országokat is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy tavaly október óta semmi tervezéssel beutazta Ázsiát. Sokszor elfog a büszkeség és elégedettség jóleső érzése, amikor az otthoniak, vagy itteni nők ámulnak és bámulnak, hogy milyen fantasztikus és bátor vagyok, hogy megszerveztem magamnak ezt a félévet, és egyedül idáig jöttem; de aztán egy-két ilyen ember történetét halva szinte eltörpülve mondom, hogy én csak ebbe az országba jöttem, és gyakornokoskodom. Azért nem irigykedem, számomra most ez a legfontosabb és legérdekesebb út, amiben csak részem lehet; de remélem, hogy egyszer majd én is bejárhatom a térség többi országát, illetve Indonézia többi szigetét.

Vissza a standhoz: Balekambangban az a különleges, hogy a parttól nem messze egy kis sziget áll, amire még a régi időkben egy apró hindu templomot építettek, aminek nagy része mára is megmaradt. A szigetre egy kis híd vezet, és ahogy már korábban említettem, mivel általánosságban a jávaiak kissé tartanak az óceántól, nem tudnak olyan jól úszni, és egyébként sem hordhatnak szemérmetlenül fürdőruhát; ezért a legtöbb helyi turista csak a sigetet jött megnézni, ezért míg a hídon tömeg volt sokszor, addig a parton és a vízben szinte csak mi voltunk. Úszni nem nagyon lehetett, lépkedni is csak óvatosan lépkedtem, mindig úgy éreztem, hogy a tengeri élővilágon taposok, és mindjárt megharap egy rák, vagy belelépek egy tengeri sünbe.

A legolcsóbb reggelizőhely - a négy utazó energiát gyűjt az útra

(40 forint egy jó kis reggeli lakomáért!)

Úton a strandra

Vigyázz, támad a szelfitartós srác!

Ariel

Vicces kísérletek a szelfi tartóval.

A végére a szelfitartó tulajdonosát kivéve nagyon untuk. :D

A helyiek tipikus strandviselete - lenge és szellős, az a lényeg, a csinos kis kalap pedig véd a káros sugaraktól

Majom!

Az indonéz srác nem csak a szelfizéshez, hanem a képek rommá fotosoppolásához is ért. :)

A hindu templom és egy bús francia stoppos

Vehetsz festett házú remeterákokat, ha épp szükséged van rá.

Egy laza ebéd és egy kis siesta után kis két motorból álló konvojunk visszaindult Malangba, de utunk elején még nyugtáztuk milyen korán van, ezért megállapodtunk abban, hogy elmegyünk egy másik strandra is még. Azt viszont nem tudtuk milyen nehzségek árán lehet csak odajutni...Egy homokos, murvás, hegyes köves, összevissza hepehupás, lejtős és emelkedős utón kellett végigdöcögni a motorokkal, de volt olyan amikor le kellett szállnom, mert kevésbé volt irányítható ilyen nehéz terepen a motor akkor, amikor ketten ültünk rajta.

De megérte a küzdelmet a Kundang Merak névre hallgató strand, alig voltak emberek,a vízben gyakorlatilag senki, úgyhogy jól elhülyéskedtünk az időt. Vissyafelé már sötétben mentünk, de a földút olyannyira elvette a sofőrök energiáját, hogy meg kellett állnunk kávézni, hogy bírják a hazautat.

Másnap a velem lakó család fiatalabbik generációjával, Tikával, Adiddal, és két és fél éves fiukkal, Sefával keltünk útra, hogy egy napot délen töltsünk, csak a partszakasz egy közelebbi részén. Velünk jött még két barátjuk, így összesen 5 felnőtt ült az autóbal, és Sefa, aki ide oda ugrált útközben. Úgy tűnik, itt annyira nem szokás a gyerekülés, de még az se, hogy egyhelyben üljön egy gyerek, valaki ölében, és ne a sofőr fején táncoljon. A cél pedig a rég vágyott tervem, a Sempu sziget meghódítása volt. Ez egy lakatlan sziget, nem messze, 5 perc hajóútra a Sedangbiru strandtól / kikötőtől. Miután bezsúfolódtunk egy rozoga kis ladikba, akkor egyszerre csak hihetetlen bűzt éreztem, és olyan erőteljes hangot, hogy még üvöltve se lehetett beszélgetni. Mindez a kis faladikot meghajtó motorból jött, ami nem tudom melyik évszázadból való, de biztos, hogy ilyet hajón még nem láttam Európa vizein.

Sedangbiru kikötő

Tika, Sefa és én

Fedélzetre!

Igen, ez hajtotta a csónakunkat.

Színek kavalkádja - a hajó festésében ott az innovatív dizájn, de a motorban...

Kikötünk

Nem kötöttünk ki egészen a Sempu partjára, hanem kb. 50 métert gyalogolni kellett a vízben. Ekkor várt számomra világossá, hogy a szigetre túrázni, igazából csak én és Adid megyünk, a többiek nem érezték erejük teljében magukat hozzá. Mivel lehet látni hol a csapás, de nincsenek kiépítve a túra utak ezért ha nem tudod pontosan merre tartasz, el lehet veszni az erdőben, és az egy óra helyett 5 óráig is gyalogolhatsz mire megtalálod a sziget közepén meghúzódó lagúnát. Igen, legfőképpen ezért látogatják sokan a szigetet, mert egy fehérhomokos gyönyörű kis lagúna van benne, aminek a partján párak felverik a sátrukat nappalra, vagy akár éjjelre, és élvezik ezt a nem mindennapi strand-élményt. Többen azzal riogattak, hogy le lesz zárva a sziget a látogatók elől, mert a turisták olyan károkat okoztak, hogy hónapokra le kell zárni a szigetet, hogy megtisztítsák (pedig még fesztivál se volt ott, de tény, hogy az indonéz turisták, és általában az indonézek egyáltalán nem tisztelik a környezetüket, de még az érintetlen természetet se annyira, hogy nem szemetelnek), de ez kósza pletykának bizonyult. Annyit itt magtanultam, hogy lehetőleg te járj utána személyesen, de ha kapsz valakitől egy információt, azt érdemes többször leellenőrizni más forrásból. Így a sziget szerencsére nem volt zárva, de mivel egy japán turistapár nemrég életét vesztette, mert elvesztek túrázás közben, ezért már csak vezetővel lehet menni a szigetre. Így mi ketten mentün egy vezetővel, de nagyon sok csoportba botlottunk. És mivel nem olyan egyszerű csak ellátogatni Sempu szigetére (meg kell szervezni a csónakot, az idegenvezetőt, és az oda- és visszatranszportot) ezért éppen aznap én voltam az egyetlen bulé, és folyamatosan kurjongattak utánam az ismeretlen túrázók. Nagyon sok volt a fiatal, gimnazista vagy egyetemista koró indonéz, és közülük rengetegen mezitláb túráztak végig a szigeten, amit én el se tudtam képzelni, mert nagyon egyenetlen volt a talaj, folyamatosan éles kövek, gyökerek és hegyes tengermosta kőképződmények voltak a talajon. A mi vezetőnk nagyon tempózott, ezért 1 óra után elértünk a lagúnához, amiről nem is érdemes szót ejtenem, inkább a képeket érdemes nézni...

A túravezetőnk. Ő flipflopban nyomult.

Ott vagyok!

a lagúnában fürdőzéshez, jó európaihoz híven bikibe öltöztem, az egyik helyi csapat sátrában, ami nyilván nagy feltűnést keltett, mert még itt is, ezen a kis eldugott helyen is ragaszkodtak a lányok, a hosszúnadrághoz, hosszúujjúhoz, esetenként hijabhoz. Velem ellentétben. Még sose voltam ennyire zavarban fürdőruhában, mint akkor, amikor a sok ruhás ember közé fedetlen testtel kellett besétálnom, ráadásul a bőrszínem alapból is feltűnést kelt, így amilyen hamar csak lehetett elmerültem a habok között.

Visszaúton

A túravezetőnkkel

Ez után egy kis kókuszvíztől felfrissülve, és a rácson sütött tonhallal felszerelkezve elindultunk egy közeli strandra, a Goa Cinára. A goa barlangot jelent, úgyhogy a strand onnan kapta a nevét, hogy egy tényleg kicsi, 5 méteres barlang van a strandon fekvő sziklában. Sokan voltak a strandon, rengetegen piknikeltek itt, ahogy mi is, ezt az elszórt sült halfejek számából állapítottam meg. Ennek ellenére a vízben senki nem volt, ugyebár tartanak az óceántól eléggé, és éppen nagyobb hullámok voltak, úgyhogy engem is óvá intettek a fürdéstől. Ha korábban mentünk volna, biztosan felvettem volna a lázadó attitűdöt és bementem volna fürödni, de a lakománk után már lemenőben volt a nap, így lemondtam róla. Ezután közölték, hogy még egy úticél van, meglátogatjuk egy barátjukat, hogy mindenki fürödhessen nála. Mikor értetlenkedve kérdeztem, hogy miért, hiszen két órára van az otthonuk, és jobb a kocsiút után, mintsem előtt zuhanyozni, akkor meg ők értetlenkedtek, hogy hogy is lehet ezt másképp csinálni, teljesen logikus, hogy beiktatunk egy zuhanyzást. Ez az előző nap, a Balekamban strandról hazamenet is előfordult, indonéz barátaink a motorozás előtt inkább lezuhanyoztak a közvécében. Pedig aztán motorozás után a légszennyezettségtől és az út porától úgyis tutira újra mocskos lesz az ember. Így én és a francia srác nem éltünk a lehetőséggel. Én minden nap zuhanyzom egyszer vagy kétszer, de néha olyan számonkérően kérdezik tőlem, hogy "nem zuhanyzol le?", hogy koszos európainak érzem magam, mint az előző esetben. Ennek mintha lenne köze a valláshoz is, ima előtt általában egyébként is mosakodnak, tehát legalább napi ötször, és ha pedig valami tisztátalan dolgot tesznek akkor meg hétszer kell megmosakodni, vagy kezet mosni. A zuhanyzásaik hossza is elképesztő, főleg úgy, hogy a legtöbb házban jéghideg víz van, és azt azért nem locsolgatnám magamra fél órán át. Ráaásul nekem, zuhanyrózsához vagy kádhoz szokott emberként, annyira nincs is kedvem a bödönös fürdőhöz napi kettőnél többször. Na, most sikerült elkanyarodnom a tisztálkodási szokásos részletes elemzése felé, de inkább jöjjenek a képek.