Február 16.-a reggel. Egészen addig a reggelig nem gondoltam
bele milyen változások mennek végbe ezzel a nappal. Sejtettem, hogy nem
maradhat végig úgy, hogy teljesen nyugodt és laza vagyok, sőt még egy
könnycseppet sem ejtek el mindazon személyek és dolgok miatt, amiket itthagyok.
Lehetetlen lett volna. De 16.-a reggelig nem éreztem semmit az utazásommal
kapcsolatban, de ahogy aznap reggel felkeltem összeszorult a gyomrom. 14:40
indulás Budapestről. Ferihegyet már megjártam egy párszor, viszont egyedül
még sose repültem. Ez a része a dolgoknak nem viselt meg, útközben nagyon sokan
megszólítottak, itt-ott: egy namíbiai nő, egy jemeni férfi, egy magyar pár,
vagy egy orosz üzletember. Nagyon sokan furcsállták, hogy lehet, hogy egy ilyen
fiatal lány, mint én, egyedül vág neki a világ másik felének. Aztán persze
felvilágosítottam őket, hogy nem 16 vagyok. Valahogy ez a bűvös szám, mindenki
pont 16-nak néz…
Nem izgultam az utazás során, a sok várakozás elvette a
dolgok élét. Nagy szerencsém volt, se Cairoig, de Bangkokig nem ült mellettem
senki a sorban, így kedvemre terpeszkedhettem. Bangkokig utazni már izgalmasabb
volt, egy bitang nagy Boeing géppel.
A Cairo-Jakarta járatot törölték, ezért meg kellett még illeszteni egy átszállás Bangkokban, hol várt rám egy thai légiutaskísérő, szerencsére, hogy ne tévedjek el. Utólag örülök a járat törlésének, mert a Garuda Indonesia sokkal jobb kaját adott, lásd a képen: egzotikus indonéz gyümölcsök (ötből hármat meg mertem enni!!), tipikus indonéz saláta, és shrip & noodles, émelyítően édes trópusi gyömölcsös lötty; és még a lajhármániámnak is kedveztek.
Amikor megérkeztem Jakartába, kezdtem felfgni mi történik, és hogy ebben az országban leszek 5 kerek hónapig. Megcsapott az elviselhetetlen pára és meleg, megspékelve a repülőterek füstjével.
Hihetetlen érzés volt tudatosítani magamban, hogy egy nap leforgása alatt kontinenst
váltottam, napszakot cseréltem, és a télből a nyárba utaztam (jó, jó, még kis
ideig tart az esős évszak, de a 28 fok az 28 fok).
Aztán bekövetkezett, amitől tartottam: senki nem várt kis táblácskákkal a kijáratnál, ott álltam mint a hülye, a 6%-os töltöttségű telefonommal, wifi nélkül, aztán úgy döntöttem keresek egy töltőt, és közben jött az ötlet, hogy biztos rossz kijáratnál állnak, ahogy az az előttem érkező lánnyal is történt. Szerencsére megtaláltam a Anna Zsofia táblával álló két indonéz férfit. Bár nem igazán beszéltek angolul utána minden flottul ment, durva volt látni, még így sötétben is, hogy hogy megváltozik a hely hangulata, meg a hőmérséklet is leesik, ahogy elhagyjuk Jakarta határait. Azt azóta se sikerült feldolgozni, hogy ez a kettő a keresztnevem együtt, de van egy vezetéknevem is ám, ahogy az a minket köszöntő molinón is látszik, amit az irodaépület előtt függesztettek ki.
Ahogy itt is látszik, 5-en vagyunk gyakornokok ebben a fősuliban (amibe betársult a nyelviskola, akiknek én dolgozom); Réka, Tuuli Finországból, és Matt Manchesterből, ők a marketinges internek, tehát nem dolgozunk együtt, de sokat találkozunk. Én és Tira, aki Ausztráliában született, de félig indonéz, és beszéli a nyelvet; mi vagyunk az angol tanárok. Én Mattel, a főnökömmel, és a fősuli egyik tanárával lakom együtt, a lányok pedig 2 percre tőlünk egy modernebb házban, a fősuli managerének a családjánák. A mi kecónk nekem kicsit agglegénylakásos, de a csótányokról, gekkókról és hangyákról nem tehetnek az mindenhol van. Én kaptam meg a jobbik szobát, van benne minden ami kell, egész otthonos. Ilyen a házunk kívülről, és az utca:
Sukabumi iszonyú nagy, mi egy ilyen kis lakónegyed részen lakunk, Gunung Jaya Permain, Kadu Dampit, ezt kell mondani ha ojag-el megyek haza, ami a motoros taxi. a motoron kívül lehet még angkutan-al közlekezni, ami ilyen Suzuki minibusz, egy kijelölt útvonalon bárhol felszállhatsz, leszállhatsz, csak kiáltani kell, hogy Kiri-Kiri! (balra-balra) Náluk ez a public transport. A képen Tira ül egy angkut-ban.
Ez az épület ahol dolgozom, amire nagyon-nagyon büszkék. Én elég rondának látom, de meg kell hagyni, hogy ez az egyedüli igazán modern épület, amit Sukabumiban láttam, és elég nagy cucc, hogy 5 emeletes (minden pici amúgy), van benne lift, légkondi és wifi.Ezeket kifejezetten hangsúlyozzák, amikor a sulit népszerűsítik, én is voltam ilyen marketinges előaáson, és teljesen odavannak ezektől az extráktól.
A munkahelyen kevesen beszélnek angolul, meg egyébként is, szóval elég lassan, ilyan Activity-szerűen kell beszélni, ha valamit igazán meg szeretnél kérdezni. Többek között ez is inspirál arra, hogy tanulgassam az indonéz nyelvet, legalább alapszinten, mivel az angollal lehetetlen eligazodni. Honlapok nincsenek, angol kiírások nincsenek. De a már több, mint két hete itt levő gyakornokok, meg a főnököm sokat segítenek, hogy sikerüljön megtalálni a helyem. Nagyon kevés dolgot tudnak Európáról, úgyhogy sokat beszélgetek azokkal az indonézekkel, akik tudnak angolul, hogy jobban megismerjük egymás kulturáját. Ma például full komoly arccal kérdezte mega főnököm Matt-et, hogy Angliában tényleg szokott-e esni az eső, és hogy használják akkor-e az esernyőt, vagy ritkaság, ha valakinek van. Ők azért nevetnek, ha nem tudod mi ez, vagy az a kaja (bár igyekszem gyorsan ismerkedni az ételekkel), vagy nem érted a vallási és kulturális szokásaikat; de valaki az évszakokról és a metróról se hallott még életében. Amik meglepnek: nem mosnak fogat, nem bírnak 10 métert se gyalogolni, egyáltalán nem zavarja őket a szervezetlenség, késés vagy pontatlanság. A fogmosásban és a sétákban nem akadályoznak meg, de a szervezetlenség azért szokott zavarni a cégnél. A képen látható a cégs autó és Réka, ezzel szoktunk ide oda járkálni, de nem mindig áll rendelkezésére, és akkor állunk, hogy most mi van, hát kezdődne a prezentáció vagy az angolóra. Ők pedig nem stresszelnek az ilyesmin. Sokszor a diákjaikkal vitetnek el motoron ide vagy oda, amit én nagyon élvezek, csak kicsit cikinek érzem, de úgy tűnik ők nem bánják, egészen menő egy buléval (=fehér csaj) motorozni.
Voltam már első nap a városközpontban, ami iszonyú túlzsúfolt, tele van utcai árusokkal, de ott van több hely, ahol be tudunk szerezni dolgokat, vagy beülni valahova egy kávéra, vagy enni. Az utcai kaja nem tűnik túl biztatónak elsőre, de iszonyú finom, és eddig nem volt bajom tőle.
Ma szombat van, csomó minden történt még, de majd később megpróbálom az élményeket mondatokban és képekbe tömöríteni, de egyelőre ennyi. Annak ellenére, hogy esős évszak van még elvileg, de épp váltásban van, eddig csak egyszer láttam esőt, még szerencse, mert holnap megyünk a legközelebbi standra és lehet, hogy maradunk keddig.
Búcsúzóul pedig a tegnapelőtti naplemente az utcánk végén - képeslapra való...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése