Eddig ilyenek a "hétköznapok"

Bemutattak már mindenkinek az irodában, nagyon rendesek, kedvesek és befogadóak, de ahogy a lakosság nagy része, nem beszélnek angolul. Elvileg az ottani staff-et fogom majd angolra tanítani, na kíváncsi vagyok milyen lesz. Szoktak kérdezgetni amúgy is engem, meg Mattet, az angol srácot, de másfél órás órákat tartani nekik kemény dió. Itt minden óra (gimnáziumi, egyetemi) másfél órás, ahogy az én angolóráim is. Elvileg arról volt szó, hogy lesz "tréning", na hát remek volt az első hetem, iszonyúan élveztem, de tréningből sokat nem kaptam - kb. semmit. Elég nagy a szervezetlenség, de ahogy ők se stresszelik túl magukat a szervezetük nem működésén, és a kommunikációs nehézségeken, így én is igyekszem lazán kezelni őket. Például úgy tűnik, egyáltalán nem idegesek, amikor fogalmuk sincs, megy-e valaki megtartani az órát; volt olyan, hogy utolsó pillanatban 15 perc késéssel motoroztam oda a főnökömmel, és tartottuk meg tiszta improvizációból az órát - egy itthoni nyelviskolában azért nem így lenne. Mindenesetre úgy megszerettek az ottani 15-16 éves lányok és fiúk, hogy én kaptam meg azt a csoportot, annak ellenére, hogy arról volt szó, hogy egy hónap tréning után kezdek el tanítani, de hát itt elég sok meglepetés ér nap mint nap. Nem tudod előre, mit kell csinálnod, előző este vagy aznap reggel a hasukra ütnek, aminek sokszor az lett a vége, hogy mentem a marketing team-el iskolákba prezentálni. Erről rakok néhány képet, általában teljesen odavannak értünk, sikongatnak és tolonganak a fotókért. Mindig megkérdezik, hogy tetszik nekünk az indonéz kultúra és a kaja, és nagyon tetszik nekik amikor az országukat dicsérjük, van is miért, elég jó hangulata van az itteni életnek. Minden suli egyenruhás, lányoknak kötelező a hijab viselése. Sokszor rámszólnak, hogy kövessem a dress code-ot és öltözzek hosszúujúba és hosszúnadrágba a 35 fokban, de általában egy ujjas polóval és egy térdig érő szoknyával megelégszenek. 

 Doing the presentation

 

Some boys are scared

 I'm the whitest person

Cheeky boy

Próbálkozom már kicsit indonézül beszélni, de elég nehéz, mert itt Nyugat-Jáva kisebb városaiban igazából szundanézül beszélnek egymással, így én az utcán, vagy a munkahelyen alig hallok rendes indonézt - de közben mindenkinek az az anyanyelve. Ha majd megyek Malangba, ott sem az indonéz lesz az elsődleges nyelv, hanem a javanéz.

Az indonéz budi pottyantós, és nem használnak vécépapírt, sajnos mindenhol ilyen van de ez a kaland része. Azért én szoktam magamnál hordani kézfertőtlenítőt és törlőkendőt, de nem aggódom túl a higénia-helyzetet. Nagyon sokszor eszünk "padang"-ban, ami ilyen útszéli kis önkiszolgáló étterem helyi kajával, veszel magadnak valamennyit, mindegy, hogy mennyit, csak aza  lényeg, hogy hányfélét. Itt van egy-két fénykép az eddigi legszebb padangról, amiben ettem, az egyik prezentáció után álltunk meg itt - a képen a suli tanárai vannak, Mr. Anggi, Mr. Usman és a sofőr, Jeje. 

A másiklegjobb kajás élményem eddig a sate-val volt - ilyen földimogyorós-szószós hús nyárson, köretnek pedig mellette az összetömörített rizs, banánlevélbe csomagolva. A főnökömmel vettük egy útszéli sütödében, de annyira bámult mindenki, hogy megkérte őket, hogy hozzák ki a kocsiba, és odahozták porcelántányéron, aztán elvitték. Na ilyen se lenne itthon, spontán drive-in. 

Amúgy az indonézek iszonyú lusták, két percet se bírnak gyalogolni, mindenhova kocsival vagy motorral járnak, és óriási dugó szokott lenni. Közlekedési lámpák nincsenek, jobbkormányos a közelekedési rend, tehát tutira nem fogok egyszer se motorra üli, úgy, hogy én vezetek. Potyautasként minden nap járok, sokszor nincs ott a céges autó, és akkor egy szegény diákot kérnek meg, hogy vigyen el ide-oda a motorjával. 

Az otthoni hangulat elég jó, Anggi és Matt is zenészek, a főnök is tud kicsit gitározni. Én néha beszállok melléjük női vokalistának. Angginak hihetetlen tenor hangja van, illik is a személyiségéhez. Egy igazi romantikus széplélek, aki mindenki kedvében akar járni. Volt olyan, hogy arra ébredtem reggel, hogy a Fix you-t énekli a Coldplaytől a zuhany alatt. Mattel is nagyon jól elvagyunk, igazi pörgős srác, csak mindenkit összezavar az manchasteri-ír akcentusával. Szegény indonézek már nem tudják, hogy kell kiejteni azt, hogy 'hair' vagy 'bug' és összevissza beszélnek. 

 Anggy and Matt

 Mr. Ferry, my boss and Anggy

Itt elég sokminden hasraütés szerűen működik a munkán kívül, ez is a kulturájuk része. Például az angkotért, és az ojag-ért is kb. mindig ugyanannyit kell fizetni, vagy csak úgy random adsz valami papírpénzt. Ugyanez a parkolásnál vagy az ételnél. Vissza nem adnak, adj pontosan annyit, amennyit gondolsz, az a biztos. 

Majd egy későbbi posztban megírom a tengerparton töltött három nap élményeit, de majd a képek magukért beszélnek. :) Ide még berakok néhány jó képet a környezetről, amit útközben fotóztam, vagy a környékünkön.